Mi kell ahhoz, hogy valaki a mai zene egyik legnélkülözhetetlenebb művésze legyen? Egyedülálló vízió, imitátorok légiói és a versenytársak kiiktatásának képessége. Ahogy Neil Strauss felfedezte, Trent Reznor a poszt tökéletes várományosa.
Nyolc évvel ezelőtt Trent Reznor olyan volt mint valami utánzat, kétségbeesetten igyekezve azon, hogy életre keltse az indusztriál rockot. Ma egy jövőbelátónak tűnik, az első rocksztárnak, aki a tini headbangerek szemében vonzóvá tette a szintetizátort és kitaposta az ösvényt, nem csak számos azóta felbukkant indusztriál előadó előtt, hanem bizonyos mértékig a hiper-trendi techno és elektronika előtt is.
Sok zenésszel ellentétben Reznor nagyon is tudatában van hol a helye a jelenlegi popsztárok sorában. Folyamatosan más zenészekhez hasonlítja magát, bizonygatva, hogy ő "nem tud egy millió dalt írni, mint Billy Corgan", hogy ő "nem olyan karrierista mint Marilyn Manson", hogy ő "nem tud a nagy farkáról énekelni, mint David Lee Roth". Talán a tudatosságnak és versenyszellemnek ez az intenzív érzése az oka annak, hogy ez a nélkülözhetetlen sztár mindössze egyetlen dalt tudott megírni az elmúlt három évben.
Mialatt helyet csinálok magamnak a díványon Reznor Big Sur-i sziklás parti házában - ahová az 1994-es The Downward Spiral folytatásának megírására vackolta be magát - észreveszek egy dossziét. Fekete tintával az 'ÚJ DALOK' szavak vannak ráfirkálva. Nem nyitom ki. Azt viszont észreveszem, hogy nagyon vékony.
Kijelenthetjük, hogy ihlethiánytól szenvedsz?
Félek írásra kényszeríteni magam, mert félek a kudarctól. Mikor a The Downward Spiralt csináltam, eléggé ki voltam készülve és Rick Rubin, aki most az új lemezen dolgozik velem, próbált a lelkemre beszélni. Én meg csak ki akartam nyírni magam. Gyűlöltem a zenét. Csak azt hajtogattam, hogy vissza akarok menni turnézni, mert utálok egy szobában ülni, mialatt próbálom.. próbálom.. - hogy mondják ezt? - kifacsarni a lelkem. Ilyenkor az agyad olyan tartományaiba kell belemásznod, amibe a legkevésbé sem akarsz, mert fájdalmas. Leírsz valamit és úgy érzed, "basszus én nem akarom ezt leírni. Nem akarom, hogy az emberek ezt tudják." Az egész olyan kendőzetlen és őszinte, hogy félsz kiadni. Kiadod magad és a lelked egy darabját. Én próbálom ezt elkerülni. Utálom azt az érzést, ahogy elküldöm a szalagot valakinek azzal, hogy: "Itt az új dalom. A lelkem tárva-nyitva előtted. Hallgasd meg. Kritizáld."
Akkor hadd kérdezzem meg: szerinted miért téged választott a SPIN a mai zene legmegkerülhetetlenebb művészének?
Nem tudom. Halvány gőzöm sincs. Eléggé lesokkolt mikor megmondták: "Te lettél az első." Azt kérdeztem magamtól, ez most jó nekem? Mert már most látom magam előtt, amint a jövő hónapban jönnek a levelek és azt mondják: "Basszátok meg, miért nem inkább őt és őt választottátok?"
De azért kedves ez a kis mainstream média-elismerés. Minket mindig elkerült ez az óriási figyelem. A Waldenbooksnál [amcsi könyvesbolt] van egy millió könyv Courtney Love-ról, rólunk nincs semmi. Szóval ez elég hízelgő. De tudod, én csak egy lábjegyzet vagyok a rocktörténelemben, a csávó, aki összesározta magát Woodstockban. "Hol vannak most ?: a '90-es évek".
Szoktál azon gondolkodni, hogy számítasz-e majd a következő évtizedben?
Jimmy Ovine az Interscope Recordstól - akit egyébként nagyon tisztelek - egyszer azt mondta nekem: "én vagyok az Interscope vezérigazgatója és többé már nem producer, mert látom ahogy a fiatalok, mint te meg Dre jönnek felfelé, és azon a szinten én már nem versenyezhetek." Mikor a rockvilágra gondolsz, van egy időtartam, amely alatt az, amit csinálsz, a helyén van és jelent is valamit. Remélem, tíz év múlva filmzenéket fogok csinálni, vagy csak producer leszek, vagy valami hasonló. Nem akarok sárban fürdeni Las Vegas homokjában.
Szeretném majd egy nap azt gondolni, hogy amit csináltam, annak volt valami jelentősége, hogy valamit megváltoztattam, hogy odébb toltam egy kicsit a koordinátákat. De minden, amit tehetek, hogy a legjobb zenét csinálom, amit csak tudok. Nem töprenghetek azon, hogy én most majd megváltoztatom a dolgokat. Túlságosan mesterkéltnek tűnne, ha csak azért hajtanál, hogy megváltoztasd a dolgokat. Azt hiszem valami kifinomult módon, hát.. ö.. szeretném ha emlékeznének rám. [Szarkasztikusan] Elvis, Lennon, Reznor.
Gondolod, hogy a te segítségeddel nőtt a techno és az elektronika elismertsége mainstream körökben?
Talán. Túlságosan egoistának hangzanék, ha ezt a legkisebb mértékben is a saját érdememnek tekinteném. De hogy válaszoljak a kérdésedre, mindenképpen bevittünk a keményebb elektronikus zenéből egy keveset a bevásárlóközpontokba. Mondhatod, hogy a sikerem kulcsa az volt, hogy dallammal és poppal ötvöztem az indusztriál zenét. Olyan módon tudtak az emberek kötődni hozzá, ahogy nem vártuk.
És mi a helyzet ezekkel az egyslágeres-csoda indusztriál bandákkal, mint a Stabbing Westward és a Gravity Kills? Felelősnek érzed magad értük?
Közelítsük meg ezt a zeneipar 'kövesd-a-falkavezért'-szempontjából: "oké, a Nirvana hatalmas, gyerünk, szerződtessünk minden olyan zenekart, aki olyan mint ők." Biztos vagyok abban, hogy miután a Nine Inch Nails sikeres lett, egy csomó más kiadó feltette a kérdést: "ki hasonlít rájuk?" Hogy azt gondolom-e, hogy a Stabbing Westward és a Gravity Kills is ide tartozik? Igen. Lenyúlták a zenémet? Igen, én látom ezt, aztán azt kérdem magamtól, hogy "én így nyavalyognék? Ilyennek látnak engem?"
Nagyon kevés az innovátor és sok az imitátor. Sokkol, mikor azt látom, hogy a Bush első a slágerlistán. Nem akarom kipécézni őket, de képtelen vagyok őket tisztelni. Talán jó dalokat írnak?
Igen, írtak pár jó dalt. De én sem tudom tisztelni vagy tolerálni az innovációnak ilyen fajta hiányát.
A zene az életem. Mindent tudok róla, amit csak tudhatok. Tudom, hogy ez nem csak egy háttér. Ez nem valami, amit felteszel a kocsiban, amíg hazafelé vezetsz munkából az IBM-től. Nekem ez jelent valamit. És ezért utálom, mikor valami ennyire érdektelen dolog ennyire sikeres lesz. De egyfajta purista hozzáállással közelítem meg. Az a Bush-dal pontosan olyan, mint az egyik Nirvana-dal. Ezt merem állítani. És tudod mit, basszák meg ezért. De közben elég jól meg van írva ahhoz, hogy a csávó, aki jön haza a munkából, azt mondja: "Igen, ez egy jó dal. Ezek a srácok baromi jók."
Pontosan. Talán jó zene, de nem fontos zene.
Így van. A Stone Temple Pilotstól kezdve a maiakig, mindnek van pár jó dala, ami elismertséget ad nekik, de az egész mint építmény, a ház, amit építettek, egyszerűen nevetséges. Nem mondanak semmit. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy "Nézd, én fontos vagyok". Én is lenyúlok más zenéket. Az emberek folyton azt mondják a zenénkre, pont olyan, mint a Ministry. De ha azon kezdenék gondolkodni, hogy "basszus, hallottam egy jó dalt, nekem is írnom kéne egy pont ugyanolyat", vagy hogy "nekem is így kéne levágatni a hajam, akkor talán sikeres lennék" - akkor nem lenne lelkem.
Gondolod, hogy az emberek látják a különbséget az őszinteség és a póz között?
Szeretném azt hinni, hogy látják. De például az angol sajtó mindig ezzel a szarral jön, hogy "senki sem lehet ilyen depressziós, mint amilyen ez a srác. Csak kamuzik. Csak ezzel akarja megszedni magát." Pedig én tényleg ilyen depressziós vagyok! Egyszerűen valami nem stimmel a fejemben. Nem próbálok tudatosan Mr. Megkínzott Művészsrác lenni. Bárcsak elégedettebb lennék a helyzetemmel. Ez egy bonyolult szituáció, és látok egy csomó kortársat, akik nagyon is boldogok tudnak lenni a helyzetükkel. De az én agyam másképp működik.
De vajon ez az "elégedett" állapot az, amiért neked feltétlenül küzdened kell?
Ez nem az elégedettségről szól. Ez arról szól, hogy mi van akkor, ha mindent megkapsz az élettől, amit valaha is kívántál, és még akkor is minden szar? Ezt látom mikor ránézek mondjuk az Oasisre: egy rakás ostoba idióta, akik egyszerűen csak élik az életüket. Tudod: a boldog tudatlanság. Van ebben valami igazság. Azt hiszem, én egyszerűen nem akarom ezt.
Érezted már valaha, hogy nem érdemled meg, hogy rocksztár legyél?
Csak egy dolgot mondanék. Mikor a Nine Inch Nails először leszerződött egy kiadóval, nem tudtam hogyan kell interjút adni. Még most sem tudom igazán. Túl sokat beszélek és hülyeségeket mondok. Valamikor például a Jane's Addiction voltak a hőseim és akkor azt olvastam, hogy Perry egy férfiprostituált volt és élte ezt a junkie életet. Én pedig.. elszívtam egy füves cigit, mikor 18 éves voltam. Én unalmas vagyok. Nem vagyok egy ilyen típusú ikon. A KISS-t is ezért szerettem. Gene Simmons egy tehén nyelvét erősítette a sajátjára - ez volt a legeszméletlenebb. Én pedig mondhatni kötöttem egy alkut magammal, hogy egyszerűen csak őszinte leszek. 31 éves vagyok. Pennsylvaniában nőttem fel. Nem voltam férfiprostituált. Nem vagyok meleg. A nyelvem a sajátom. Ez nem olyan, mint a Marilyn Manson-szituáció. Szeretem Mansont, tisztelem őt. Az ő lénye show-biznisz és tudja, mit akar. Szerintem ő jól seggbe rúgja ezt a Pearl Jam-féle konzvervativizmust, ezt az ál-alternatív integritás dolgot.
Abból, ami most a popszíntéren történik, mennyit tekintesz versenynek?
Nézem az MTV-t, és úgy gondolom, hogy egy rakás szar, és hogy a videók szarok. De nézem, mert szeretem tudni, mi folyik. Tudni akarom, hogy az utolsó No Doubt videó szar volt, és így én nem fogok ilyet csinálni. Mióta felfogtam a dolgoknak az üzleti részét, néha érzek egy kis versenyszellemet. Például most már szeretem Becket. De mikor először feltűnt, úgy éreztem, utálom, csak mert úgy éreztem, ő most a versenytárs. Nem mintha ugyanazt csinálnánk. Már csak ettől az érzéstől is hülyén éreztem magam. De nem akartam őt szeretni. Aztán rájöttem, hogy amit csinál, az baromi jó. Körülöttem mindenki azt mondja, hogy a srác jó. És én is úgy gondolom, hogy a legutóbbi lemeze tökjó. De nehéz nem érezni ezt a fajta versenyszellemet. Persze baromság így gondolkodni. És ezért olyan felkavaró, hogy most én lettem az első. Miért én? Mert jobb vagyok, mint ő? Próbálok nem így gondolkodni, de ha őszinte akarok lenni, egy részem ezt érzi.
Gondoltál már arra, hogy valami teljesen mást csinálj, mondjuk Nine Inch Nails lemez helyett egy Trent Reznor lemezt?
Eszembe jutott már, igen. Szeretnék több filmzenét szerezni. Szerintem jól csinálnám. Gondoltam arra is, hogy csinálok egy instrumentális zongoralemezt, mint ez a This Mortal Coil-típusú hangulatos zene, amit esős napokon hallgatsz. Vagy mondjuk olyat csinálni, mint a Quake [videójáték zenéje].
Mentél már fel valaha az Internetre valami álnéven, hogy segítséget kérj, ha elakadsz valamelyik játékban?
Naná, abszolút. Rengeteget csalok. És videójáték-függő vagyok. Még legalább 15 lemezt írhattam volna azalatt az idő alatt, amennyit azzal töltöttem, hogy a Doommal játszottam.
Féltél valaha attól, hogy valami, vagy valaki véget vet az életednek, mielőtt még elmondtál volna mindent, amit akartál?
A saját önpusztításomra gondolsz, vagy valami egyéb erőszakos cselekményre?
Bármelyikre.
Itt van ez az egész romantikus elképzelés Ian Curtis körül, vagy ha már itt tartunk, Kurt Cobain körül, akik elmentek mielőtt elmondhatták volna mindazt, amit akartak. De nem nagyon szoktam ezen gondolkodni. Még nagy utat kell bejárnom, ha azt vesszük, miket akarok még véghezvinni. Még nagyon sok mondanivalóm van. Mondjuk elég szomorú lennék, ha holnap meghalnék [nevet].
ford.: katesz
forrás: www.9inchnails.com
Nyolc évvel ezelőtt Trent Reznor olyan volt mint valami utánzat, kétségbeesetten igyekezve azon, hogy életre keltse az indusztriál rockot. Ma egy jövőbelátónak tűnik, az első rocksztárnak, aki a tini headbangerek szemében vonzóvá tette a szintetizátort és kitaposta az ösvényt, nem csak számos azóta felbukkant indusztriál előadó előtt, hanem bizonyos mértékig a hiper-trendi techno és elektronika előtt is.
Sok zenésszel ellentétben Reznor nagyon is tudatában van hol a helye a jelenlegi popsztárok sorában. Folyamatosan más zenészekhez hasonlítja magát, bizonygatva, hogy ő "nem tud egy millió dalt írni, mint Billy Corgan", hogy ő "nem olyan karrierista mint Marilyn Manson", hogy ő "nem tud a nagy farkáról énekelni, mint David Lee Roth". Talán a tudatosságnak és versenyszellemnek ez az intenzív érzése az oka annak, hogy ez a nélkülözhetetlen sztár mindössze egyetlen dalt tudott megírni az elmúlt három évben.
Mialatt helyet csinálok magamnak a díványon Reznor Big Sur-i sziklás parti házában - ahová az 1994-es The Downward Spiral folytatásának megírására vackolta be magát - észreveszek egy dossziét. Fekete tintával az 'ÚJ DALOK' szavak vannak ráfirkálva. Nem nyitom ki. Azt viszont észreveszem, hogy nagyon vékony.
Kijelenthetjük, hogy ihlethiánytól szenvedsz?
Félek írásra kényszeríteni magam, mert félek a kudarctól. Mikor a The Downward Spiralt csináltam, eléggé ki voltam készülve és Rick Rubin, aki most az új lemezen dolgozik velem, próbált a lelkemre beszélni. Én meg csak ki akartam nyírni magam. Gyűlöltem a zenét. Csak azt hajtogattam, hogy vissza akarok menni turnézni, mert utálok egy szobában ülni, mialatt próbálom.. próbálom.. - hogy mondják ezt? - kifacsarni a lelkem. Ilyenkor az agyad olyan tartományaiba kell belemásznod, amibe a legkevésbé sem akarsz, mert fájdalmas. Leírsz valamit és úgy érzed, "basszus én nem akarom ezt leírni. Nem akarom, hogy az emberek ezt tudják." Az egész olyan kendőzetlen és őszinte, hogy félsz kiadni. Kiadod magad és a lelked egy darabját. Én próbálom ezt elkerülni. Utálom azt az érzést, ahogy elküldöm a szalagot valakinek azzal, hogy: "Itt az új dalom. A lelkem tárva-nyitva előtted. Hallgasd meg. Kritizáld."
Akkor hadd kérdezzem meg: szerinted miért téged választott a SPIN a mai zene legmegkerülhetetlenebb művészének?
Nem tudom. Halvány gőzöm sincs. Eléggé lesokkolt mikor megmondták: "Te lettél az első." Azt kérdeztem magamtól, ez most jó nekem? Mert már most látom magam előtt, amint a jövő hónapban jönnek a levelek és azt mondják: "Basszátok meg, miért nem inkább őt és őt választottátok?"
De azért kedves ez a kis mainstream média-elismerés. Minket mindig elkerült ez az óriási figyelem. A Waldenbooksnál [amcsi könyvesbolt] van egy millió könyv Courtney Love-ról, rólunk nincs semmi. Szóval ez elég hízelgő. De tudod, én csak egy lábjegyzet vagyok a rocktörténelemben, a csávó, aki összesározta magát Woodstockban. "Hol vannak most ?: a '90-es évek".
Szoktál azon gondolkodni, hogy számítasz-e majd a következő évtizedben?
Jimmy Ovine az Interscope Recordstól - akit egyébként nagyon tisztelek - egyszer azt mondta nekem: "én vagyok az Interscope vezérigazgatója és többé már nem producer, mert látom ahogy a fiatalok, mint te meg Dre jönnek felfelé, és azon a szinten én már nem versenyezhetek." Mikor a rockvilágra gondolsz, van egy időtartam, amely alatt az, amit csinálsz, a helyén van és jelent is valamit. Remélem, tíz év múlva filmzenéket fogok csinálni, vagy csak producer leszek, vagy valami hasonló. Nem akarok sárban fürdeni Las Vegas homokjában.
Szeretném majd egy nap azt gondolni, hogy amit csináltam, annak volt valami jelentősége, hogy valamit megváltoztattam, hogy odébb toltam egy kicsit a koordinátákat. De minden, amit tehetek, hogy a legjobb zenét csinálom, amit csak tudok. Nem töprenghetek azon, hogy én most majd megváltoztatom a dolgokat. Túlságosan mesterkéltnek tűnne, ha csak azért hajtanál, hogy megváltoztasd a dolgokat. Azt hiszem valami kifinomult módon, hát.. ö.. szeretném ha emlékeznének rám. [Szarkasztikusan] Elvis, Lennon, Reznor.
Gondolod, hogy a te segítségeddel nőtt a techno és az elektronika elismertsége mainstream körökben?
Talán. Túlságosan egoistának hangzanék, ha ezt a legkisebb mértékben is a saját érdememnek tekinteném. De hogy válaszoljak a kérdésedre, mindenképpen bevittünk a keményebb elektronikus zenéből egy keveset a bevásárlóközpontokba. Mondhatod, hogy a sikerem kulcsa az volt, hogy dallammal és poppal ötvöztem az indusztriál zenét. Olyan módon tudtak az emberek kötődni hozzá, ahogy nem vártuk.
És mi a helyzet ezekkel az egyslágeres-csoda indusztriál bandákkal, mint a Stabbing Westward és a Gravity Kills? Felelősnek érzed magad értük?
Közelítsük meg ezt a zeneipar 'kövesd-a-falkavezért'-szempontjából: "oké, a Nirvana hatalmas, gyerünk, szerződtessünk minden olyan zenekart, aki olyan mint ők." Biztos vagyok abban, hogy miután a Nine Inch Nails sikeres lett, egy csomó más kiadó feltette a kérdést: "ki hasonlít rájuk?" Hogy azt gondolom-e, hogy a Stabbing Westward és a Gravity Kills is ide tartozik? Igen. Lenyúlták a zenémet? Igen, én látom ezt, aztán azt kérdem magamtól, hogy "én így nyavalyognék? Ilyennek látnak engem?"
Nagyon kevés az innovátor és sok az imitátor. Sokkol, mikor azt látom, hogy a Bush első a slágerlistán. Nem akarom kipécézni őket, de képtelen vagyok őket tisztelni. Talán jó dalokat írnak?
Igen, írtak pár jó dalt. De én sem tudom tisztelni vagy tolerálni az innovációnak ilyen fajta hiányát.
A zene az életem. Mindent tudok róla, amit csak tudhatok. Tudom, hogy ez nem csak egy háttér. Ez nem valami, amit felteszel a kocsiban, amíg hazafelé vezetsz munkából az IBM-től. Nekem ez jelent valamit. És ezért utálom, mikor valami ennyire érdektelen dolog ennyire sikeres lesz. De egyfajta purista hozzáállással közelítem meg. Az a Bush-dal pontosan olyan, mint az egyik Nirvana-dal. Ezt merem állítani. És tudod mit, basszák meg ezért. De közben elég jól meg van írva ahhoz, hogy a csávó, aki jön haza a munkából, azt mondja: "Igen, ez egy jó dal. Ezek a srácok baromi jók."
Pontosan. Talán jó zene, de nem fontos zene.
Így van. A Stone Temple Pilotstól kezdve a maiakig, mindnek van pár jó dala, ami elismertséget ad nekik, de az egész mint építmény, a ház, amit építettek, egyszerűen nevetséges. Nem mondanak semmit. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy "Nézd, én fontos vagyok". Én is lenyúlok más zenéket. Az emberek folyton azt mondják a zenénkre, pont olyan, mint a Ministry. De ha azon kezdenék gondolkodni, hogy "basszus, hallottam egy jó dalt, nekem is írnom kéne egy pont ugyanolyat", vagy hogy "nekem is így kéne levágatni a hajam, akkor talán sikeres lennék" - akkor nem lenne lelkem.
Gondolod, hogy az emberek látják a különbséget az őszinteség és a póz között?
Szeretném azt hinni, hogy látják. De például az angol sajtó mindig ezzel a szarral jön, hogy "senki sem lehet ilyen depressziós, mint amilyen ez a srác. Csak kamuzik. Csak ezzel akarja megszedni magát." Pedig én tényleg ilyen depressziós vagyok! Egyszerűen valami nem stimmel a fejemben. Nem próbálok tudatosan Mr. Megkínzott Művészsrác lenni. Bárcsak elégedettebb lennék a helyzetemmel. Ez egy bonyolult szituáció, és látok egy csomó kortársat, akik nagyon is boldogok tudnak lenni a helyzetükkel. De az én agyam másképp működik.
De vajon ez az "elégedett" állapot az, amiért neked feltétlenül küzdened kell?
Ez nem az elégedettségről szól. Ez arról szól, hogy mi van akkor, ha mindent megkapsz az élettől, amit valaha is kívántál, és még akkor is minden szar? Ezt látom mikor ránézek mondjuk az Oasisre: egy rakás ostoba idióta, akik egyszerűen csak élik az életüket. Tudod: a boldog tudatlanság. Van ebben valami igazság. Azt hiszem, én egyszerűen nem akarom ezt.
Érezted már valaha, hogy nem érdemled meg, hogy rocksztár legyél?
Csak egy dolgot mondanék. Mikor a Nine Inch Nails először leszerződött egy kiadóval, nem tudtam hogyan kell interjút adni. Még most sem tudom igazán. Túl sokat beszélek és hülyeségeket mondok. Valamikor például a Jane's Addiction voltak a hőseim és akkor azt olvastam, hogy Perry egy férfiprostituált volt és élte ezt a junkie életet. Én pedig.. elszívtam egy füves cigit, mikor 18 éves voltam. Én unalmas vagyok. Nem vagyok egy ilyen típusú ikon. A KISS-t is ezért szerettem. Gene Simmons egy tehén nyelvét erősítette a sajátjára - ez volt a legeszméletlenebb. Én pedig mondhatni kötöttem egy alkut magammal, hogy egyszerűen csak őszinte leszek. 31 éves vagyok. Pennsylvaniában nőttem fel. Nem voltam férfiprostituált. Nem vagyok meleg. A nyelvem a sajátom. Ez nem olyan, mint a Marilyn Manson-szituáció. Szeretem Mansont, tisztelem őt. Az ő lénye show-biznisz és tudja, mit akar. Szerintem ő jól seggbe rúgja ezt a Pearl Jam-féle konzvervativizmust, ezt az ál-alternatív integritás dolgot.
Abból, ami most a popszíntéren történik, mennyit tekintesz versenynek?
Nézem az MTV-t, és úgy gondolom, hogy egy rakás szar, és hogy a videók szarok. De nézem, mert szeretem tudni, mi folyik. Tudni akarom, hogy az utolsó No Doubt videó szar volt, és így én nem fogok ilyet csinálni. Mióta felfogtam a dolgoknak az üzleti részét, néha érzek egy kis versenyszellemet. Például most már szeretem Becket. De mikor először feltűnt, úgy éreztem, utálom, csak mert úgy éreztem, ő most a versenytárs. Nem mintha ugyanazt csinálnánk. Már csak ettől az érzéstől is hülyén éreztem magam. De nem akartam őt szeretni. Aztán rájöttem, hogy amit csinál, az baromi jó. Körülöttem mindenki azt mondja, hogy a srác jó. És én is úgy gondolom, hogy a legutóbbi lemeze tökjó. De nehéz nem érezni ezt a fajta versenyszellemet. Persze baromság így gondolkodni. És ezért olyan felkavaró, hogy most én lettem az első. Miért én? Mert jobb vagyok, mint ő? Próbálok nem így gondolkodni, de ha őszinte akarok lenni, egy részem ezt érzi.
Gondoltál már arra, hogy valami teljesen mást csinálj, mondjuk Nine Inch Nails lemez helyett egy Trent Reznor lemezt?
Eszembe jutott már, igen. Szeretnék több filmzenét szerezni. Szerintem jól csinálnám. Gondoltam arra is, hogy csinálok egy instrumentális zongoralemezt, mint ez a This Mortal Coil-típusú hangulatos zene, amit esős napokon hallgatsz. Vagy mondjuk olyat csinálni, mint a Quake [videójáték zenéje].
Mentél már fel valaha az Internetre valami álnéven, hogy segítséget kérj, ha elakadsz valamelyik játékban?
Naná, abszolút. Rengeteget csalok. És videójáték-függő vagyok. Még legalább 15 lemezt írhattam volna azalatt az idő alatt, amennyit azzal töltöttem, hogy a Doommal játszottam.
Féltél valaha attól, hogy valami, vagy valaki véget vet az életednek, mielőtt még elmondtál volna mindent, amit akartál?
A saját önpusztításomra gondolsz, vagy valami egyéb erőszakos cselekményre?
Bármelyikre.
Itt van ez az egész romantikus elképzelés Ian Curtis körül, vagy ha már itt tartunk, Kurt Cobain körül, akik elmentek mielőtt elmondhatták volna mindazt, amit akartak. De nem nagyon szoktam ezen gondolkodni. Még nagy utat kell bejárnom, ha azt vesszük, miket akarok még véghezvinni. Még nagyon sok mondanivalóm van. Mondjuk elég szomorú lennék, ha holnap meghalnék [nevet].
ford.: katesz
forrás: www.9inchnails.com