Nine Inch Nails The Hungarian Fansite

A londoni esetből tanulva, igyekeztünk minél hamarabb a helyszínre érni, ami azt jelentette, hogy a délután 3-4 órai megérkezést vettük célba, és mindkét nap sikerült is fél 4-4 óra tájban odaérnünk. Szinte biztosra vettem, hogy egyik nap lesz valami rendezvény a Spiral-tagoknak, mivel ha egy városban több koncert van, akkor azért nagyobb az esély, másrészt meg azért tartottam valószínűnek, mert azért itt jóval kevesebb klubtag volt, mint Londonban - így aztán nem kellett volna 100-200, hanem mondjuk csak 20 emberre pizzát rendelni. Bár nem feltétlen a pizzázás vagy a Year Zero-hallgatás érdekelt (sokkal inkább pl. egy soundcheck), de azért nem akartunk lemaradni, ha már van ilyen lehetőség, így tehát ott álltunk a Spiral-sorban, és vártunk órákon át mindkét nap.

Első nap, mikor megérkeztünk, még alig álltak ott emberek, úgyhogy körülnéztünk egy kicsit a Gasometer körül. Érdekes építmények, inkább irodaházra meg bevásárlóközpontra hasonlítanak, nem gondolná az ember, hogy az egyik ilyen épületben koncerteket is tartanak.

A hátsó bejáratnál megtaláltuk a fekete NIN buszokat (de miért osztrák rendszámmal?), a munkások éppen pakolták ki a NIN (avagy Ladytron) felszerelését.

Aztán mikor visszaértünk a bejárathoz, már gyülekeztek a klubtagok, és az első meglepetés az volt, hogy mennyi magyar gyűlt már most össze. Bár aztán egy nagy részük eltűnt, gondolom ők csak később, kapunyitásra jöttek vissza. Akik maradtak, azok meg fagyoskodhattak még egy darabig.

Közben viszont felmérhettük a Spiral-tagok összetételét: rengeteg amerikai (!), néhány magyar és osztrák, aztán később már megjelentek a környező országokból is páran. Úgy 4 óra fele, amikor a soundcheck szokott kezdődni, mindkét nap elsuhant az utcán egy fekete NIN busz - mindenki döntse el maga, hogy kik ültek vagy nem ültek benne...

Egyébként Brandi ismét kinézett a klubtagokra kb. óránként, kiosztotta a Spiral-jegyeket, aztán 5 óra fele már kiderült, hogy mára lemondhatunk a soundcheckről, de esetleg holnap még lesz valami. 7 előtt 10 perccel engedték be a sorunkat, de mivel voltak olyanok, akik szemtelen módon előre tolakodtak, és az emberek nem álltak normális sorban, így leállították az egész sort (miközben pár embert meg már beengedtek), újra kellett sorakozni, és csak utána mehettünk be. Rövid motozás (fényképező sikeresen be), aztán igyekeztünk a terembe, ahova valahogyan oldalt jutottunk be, de ekkorra már a kövér amerikai csajok (ez nem rosszindulat - ez tény) elfoglalták az első sor középső részét, kb. úgy, hogy egy ember 3-4 helyet foglalt, kettőt egyedül, kettőt meg a barátnőinek... És mivel most én is a középső részre akartam állni (eddig inkább Aaron előtt álltam többnyire), így már csak a 2. sorba állhattam.

Amit egyszer már megbántam, de most mégis, csakazértis itt akartam állni, abban reménykedve, hogy a 2. sor (ha ott tudok maradni) annyira még nem brutális, mint mondjuk onnantól hátrafelé.

A pre-show zenék közül csak a Survivalism remixekre emlékszem, ugyanis szerintem volt a Survivalism_Tardusted, ill. a Survivalism_OpalHeartClinic_Niggy_Tardust!(Escaped... című is, ami egyébként Saul Williams MySpace-oldalán is meghallgatható, sőt, kötelező meghallgatni.

Közben már gyűltek körém az emberek, mert persze, most is, mint mindig, mindenki középre akart állni. A színpadon meg közben elkezdték tesztelni a fényeket, beindították a füstöt, felkerültek a helyükre a setlistek, a vizespalackok, és 8 körül megjelent a színpadon a Ladytron.
Egyébként csodálkoztam, mert kapunyitás után még sokáig nem volt teli a terem, sem az álló, sem az ülő része, de szerintem még a Ladytron kezdetekor sem. Ilyen Londonban sosem fordult elő.

A Ladytron a szokásos számokat nyomta:
High Rise
True Mathematics
He Took Her To A Movie
Soft Power
Seventeen
International Dateline
Fighting In Built Up Areas
Destroy Everything You Touch

A koncertjük közben - végre - megfigyelhettem, hogy milyen részleteket is vetítenek a háttérben a Suspiria-ból. Hát, az egészet, ahogy van. :) Egyébként én úgy vettem észre, hogy a közönség (ha elöl nem is annyira), de hátrébb vevő volt a dologra, páran jókat táncoltak a zenére, még fütyültek is nekik néha, persze pár bekiabálás ("Head Like A Hole!!!") most is megütötte a fülemet, de alapvetően szerintem jó befogadó volt a bécsi közönség, és amikor a zenekar elhagyta a színpadot, akkor úgy tűnt, hogy ők is hálásak voltak a pozitív fogadtatásért, mosolyogva köszönték meg a tapsot.

Meg volt egy szám, amikor ritka pillanatot kaptam el: Helen és Mira megbeszéltek valamit, és egymásra mosolyogtak (!), ez kb. olyan volt, mint amikor Trent és Josh összemosolygott Londonban, tiszta szentségtörés :P, egyébként meg ritka jó érzés ilyet is látni.


Ladytron után a szokásos előkészületek a színpadon, mellettem alig bír magával 2 srác, mindkettő a 2. sorban akart állni, de csak 1 hely volt, aztán megegyeztek, hogy 1 lábbal mindkettő odaáll. Angolul dumáltak, de mint kiderült, az egyikük horvát volt, a másik meg talán lengyel. :D Vicces volt, hogy körülöttem szinte egy osztrák sem volt, meg ha hallottam is dumát, az főleg angol volt.

Amikor kihozták a karton bábut ("Trentet"), nagy nevetés meg taps - az egyik srác szerint benne volt Trent, ezen jót nevettem. :D Folyt az átszerelés közben, jött ránk a füst, kiragasztották a setlisteket, stb. Ekkor az előttem álló csaj lefotózta az egyik setlistet, amire annyira ráközelített, hogy el lehetett olvasni a számokat. Ami először jól hangzik, de amikor rájöttem, hogy ezzel csak az élményből (a meglepetésből) veszítek, így már egyáltalán nem örültem neki, hogy előttem tárgyalják, hogy milyen számok lesznek. Főleg, hogy megtudtam, hogy a Somewhat Damaged-del kezdenek, amiben pont az lenne a lényeg, hogy az egész hirtelen, világosban, meglepetésszerűen kezdődik. Szóval köszi, hogy elszúrtátok az élményt. :(

Igaz, hogy még ennek ellenére is hatalmas élmény volt a Somewhat Damaged - a Trent előtti 2. sorból. Amikor megláttam először, ahogy besétált, és megállt a háttérben, már készültem, hogy mindjárt előttem ordibál. Azért ez elég jó érzés. :) A többiek is megjelentek közben, bár fogalmam sincs, hogy pontosan mikor. A SD viszont amilyen jó, annyira fájóan rövid.

A Last alatt már éreztem, hogy elég kemény lesz itt maradni a 2. sorban, elkezdődött a szokásos minden oldalról nyomulás, elsősorban persze hátulról előre, vagyis Trent ELÉ, középre. Komolyan nem értem, miért kell ennyire megőrülni itt középen, mindenhol máshol életben lehet maradni, de itt képtelenség. Úgyhogy a Sin és a March of the Pigs is többnyire azzal telt, hogy talpon maradjak, ne sodorjanak el, kapjak levegőt, és hasonlók.

Emellett még persze figyelni kellett a szörföző emberekre is, aztán egyszer csak egy kemény valamit érzek az arcomon, hát egy csaj mellettem begipszelt kézzel (=karral) ugrál a mosh pit közepén. Szenzációs. (Később ugyanezt a csajt szörfözni is láttam. - No comment.) De mivel elhatároztam, hogy márpedig most azért is elöl maradok, meg úgyis mindjárt jön valami nyugisabb szám, amikor kifújhatom magam, így aztán elöl is tudtam maradni. És tényleg jött a Something I Can Never Have, ami TÉNYLEG azért a legjobb, mert végre lenyugszik a közönség vadulósabb része is.

A Ruiner nekem igazából új kedvencem, persze persze én is fölfedeztem már a TDS-en is, hogy uhh meg hű meg há, na de élőben teljesen más hangulata van a számnak. Mintha teljesen új szám lenne. Nekem ez volt a koncert egyik csúcspontja, azt hiszem. És nem csak azért, mert Trent kifejezetten az első sorokra, vagyis ránk nézve énekelte a "you didn't hurt me / nothing can hurt me / you didn't hurt me / nothing can stop me now" sorokat. A két koncert alatt ez volt az egyik olyan pillanat, amikor a legintenzívebben éreztem a tekintetét.

A Closer kezdete váltja ki mindig a legnagyobb hisztériát, kicsit sajnálom is, hogy mindig "kötelezően" le kell nyomniuk (nem csak ezt). Merthát akinek ez az első NIN koncertje, az meg hallani akarja.

A következő számok alatt - Burn, Gave Up - valahogyan hátrébb keveredtem, de igazából nem bántam annyira, mert legalább volt helyem mozogni, ugrálni, anélkül, hogy életveszélyes összenyomásban lenne részem. Amit viszont sajnáltam, hogy Trent nem nagyon szólt semmit az egész koncert alatt.

Pedig szerintem sokat hozzáadhat a hangulathoz, ha mond néha 1-2 szót. Meg azt is észrevettem, hogy nem csak elöl, hanem hátul sem volt kifogástalan a hangosítás - sokszor szinte jobban hallottam a körülöttem lévők "éneklését", mint Trentét.
További negatívum: a közönség részéről változatlanul a KIBASZOTT TAPSOLÁS a Help Me I Am In Hell alatt. Aki nem érti, hogy ez alatt miért gáz a tapsolás, az - szerintem - egyáltalán nem érti a számot, a Broken albumot (a filmről nem is beszélve), meg úgy a NIN-t egészében. De komolyan.

Az Eraser-nek amúgy rájöttem, hogy elöl állva és hátrébbról nézve is más miatt lenyűgöző a látványvilága. Elöl az arcunkba himbálódzó lámpák miatt, hátul meg a közönség adhat hozzá sokat a dalhoz. Ennek ellenére szerintem ezt sem kellene minden koncerten játszani. Egyébként most csak egy lámpa égett az elején, Josh felett, és amikor Aaron bejött, és meglódította a lámpát (ilyenkor szokott felgyulladni a fölötte lévő is), akkor nem gyulladt fel az övé, és Jeordie-é sem, úgyhogy egy darabig szinte tök sötétben nyomták a számot. Már azt hittem, hogy Trent kiborul a baklövés (?) miatt, de aztán nem történt semmi. Amikor Trent énekelni kezdett, akkor valahogyan megjavultak a lámpák. Vagy direkt így tervezték volna?

A Wish után következő The Big Come Down a koncert legnagyobb száma volt. Megint. Ezt még - legalább - egyszer közelről is látnom kell. Ez tiszta őrület. Trent megköszönte utána a tapsot, meg hogy itt vagyunk, mondta, hogy jó érzés visszatérni, és hogy a következő szám a pár hét múlva megjelenő albumról van. Survivalism. Utólag rájöttem, hogy ezt is kifejezetten élveztem a koncerten.

Az Only című diszkósláger után meg jött a Suck, ami meglepően üdítően hatott rám. És még mikrofondobálást is kaptunk, bele a közönségbe, az "I am so dirty / on the inside" résznél. Na, az ilyesmiket kicsit megint hiányoltam, nem volt nagy őrültködés, törés-zúzás ezen a koncerten sem, bár kétségtelen, hogy anélkül is élvezetes koncertet adnak, sőt, tökéleteset. Nem úgy értem, hogy számomra tökéleteset, hanem úgy, hogy a profizmus az, ami süt róla minden pillanatban. Hogy ez pozitív vagy negatív dolog, azt mindenki döntse el maga.

A The Day The World Went Away sajnos ismét nem hatott meg eléggé, ami nem azt jelenti, hogy nem volt jó (bár a tapsolást ebből is ki lehetne hagyni...), hanem azt, hogy volt már ez a dal sokkal de sokkal nagyobb hatással rám, ami élőben, úgy tűnik, egyszerűen - nálam - nem működik.

A Dead Souls viszont most kifejezetten működött. Nem tudom, hogy megváltoztatták-e a fényeket, vagy miért tetszett most különösen, de most hangulatosabb volt, jobban belevonódtam, mint Londonban. Mondjuk ez pl. tipikusan olyan szám, amit - szerintem - messziről nézve talán még jobban lehet élvezni, mint közelről. Habár szinte minden szám más hangulatú messziről, mint közelről. Egyszer pl. ülve is megnéznék egy NIN koncertet, az is biztos teljesen más élmény lehet.

A Hurt alatt akkora volt néha a fütyülés/sikítás, hogy azt hittem, Trent kiborul, otthagyja/feldönti a szintit, vagy hasonló, ami már szinte szokása lett, de nem csinált semmi ilyesmit.

Úgy vettem észre, hogy nem tetszett neki a sikongatás, de aztán lehet, hogy én értelmeztem félre az arckifejezését, és igazából csak a dalra figyelt, nem a közönségre. Egyébként meg tapsolás ide vagy oda, a dal - hiába hallottam ezerszer - akkor is lenyűgöző.

A The Hand That Feeds-ben is van tapsolás, sőt, tapsoltatás, de ehhez már hozzászoktam, meg azért ebben még elfér, diszkósláger ez is. :P A Head Like A Hole-ból is annyira emlékszem, hogy nagy bulizás volt alatta, mármint a közönségben, a színpadon nem nagyon volt semmi randalírozás, meg az egész koncert alatt alig. A végén egyszerűen eldobták a gitárokat, és annyi.

Viszont koncert után, amikor elkezdték a munkások leszedni a színpadot, akkor rengeteg cuccot kidobáltak, pengetőket, dobverőket, mindent. Najó, nem mindent, mert pl. gitárt, meg setlistet ezúttal sem adtak ki, de a pengetőket marokszám dobálták, dobverőkből is láttam, hogy vagy 10-et kidobáltak - csak csodálkoztam, hogy mi történt?!

Az egyik pengető mintha az előttem álló 2 srác elé esett volna, akik nem vették észre, én viszont sejtettem, hogy oda esett valami, így aztán fel is vettem a földről egy pengető nagyságú tárgyat, és tényleg az volt. :D Mégpedig egy kék színű.
A srácok meg néztek egy nagyot, meg annyit mondtak mosolyogva, hogy "good eye!" Hehe. Jah, az egyik elém repülő dobverőn meg vagy 10-en kaptak össze, úgyhogy arról inkább most lemondtam. :D

Szóval így ért véget az első bécsi buli, a biztonságiak egy szalagot húzva terelték ki a népet egy idő után - ezeknek is mi a franc olyan sürgős?? Aztán kint még körülnéztünk a folyosókon, hátha ott hagyott még valaki egy USB drive-ot vagy valamit, de sajnos nem. Ekkorra már az összes BYIT poszter is lekerült a falról (mindkét nap), úgyhogy csak a YZ listening party-s szórólapok maradtak. Jah, és még valami: bár én nem vettem igénybe a ruhatárat, de láttam, hogy mennyit kellett várni a koncert után. Semmi sorbanállás vagy ilyesmi, mint ahogy Londonban megszervezték, hanem itt mindenki nyomult előre (mint ahogy a belépésnél is lejátszódott kb.). A sör meg drága.

Amúgy a koncertre úgy összességében azt mondanám, hogy jó volt, olyan értelemben, hogy minden részletében profi előadást láttunk, néhány emlékezetesebb pillanattal, de alapvetően megint bennem volt az a "mégsem volt az igazi"-érzés.


Setlist:
Somewhat Damaged
Last
Sin
March Of The Pigs
Something I Can Never Have
Ruiner
Closer
Burn
Gave Up
Help Me I Am In Hell
Eraser
Wish
The Big Come Down
Survivalism
Only
Suck
The Day The World Went Away
Dead Souls
Hurt
The Hand That Feeds
Head Like A Hole