Nine Inch Nails The Hungarian Fansite

Szintén akkortájt értünk az Academy-hez, amikor szoktunk, ekkor már elég hosszú volt a Spiral-sor. Hosszú várakozás, majd végre bejutás. Motozásnál már tudtam, hogy melyik idősebb nőhöz kell sorba állnom, akinél simán átjutok a fényképezővel a zsebemben. :P

Miután Gyuri segítségével (köszi!) sikerült nikának is bejutnia az álló részre (ülőjeggyel - pssszt!), ezúttal én nem Aaron elé, hanem Trent elé próbáltam állni, kíváncsi voltam, hogy milyen a hangulat a középső részen. Igaz, hogy már csak a 4. sorba sikerült állnom, és a Ladytron után, a NIN előtt még hátrébb kerültem, mert egyesek úgy gondolták, hogy ők márpedig közvetlenül a NIN előtt fognak középre (=elém) tolakodni.

A Ladytron koncertjén volt végre egy meglepetés is: egyszer csak felinvitálták Alessandro-t a színpadra, és vele nyomtak el egy számot (nem biztos, de azt hiszem a Destroy Everything You Touch volt). Alessandro kiintett a közönségnek, az meg örült neki, aztán hátul prüntyögött valamit a szintin. :)

Amúgy a Ladytron az utolsó szám előtt mindig bejelentette, hogy ezután a Nine Inch Nails jön (=ováció), és az utolsó 2 koncerten meg is köszönték a NIN-nek, hogy elhívták őket előzenekarnak. Egyébként nézegettem oldalra minden koncerten, hogy nézik-e esetleg NIN-tagok a koncertjüket, de egyszer sem láttam.

Szóval a Ladytron után már valahol középen, de hátrébb álltam, mint akartam, pont ott, ahol - utólag rájöttem - nem kellett volna. Igaz, már akkor is gondoltam rá, hogy ez itt nem lesz túl jó, mivel körülöttem már nekivetkőztek a srácok, elég magasak, és eléggé úgy néztek ki, mint akik most szét akarják majd tombolni az agyukat. De mégis maradtam, mert körülöttem azért voltak pici csajok is, ha ők kibírják a mosh pit közepét, akkor én ne bírnám? Hát tévedtem.

Igaz, hogy ebben annak is szerepe volt, hogy elég kimerült voltam, több okból is, szóval ha kipihent lettem volna, teli energiával, akkor lehet, hogy kibírtam volna ott a koncertet. (Nekem már 7-én elég volt a belsőbb részből, amikor egy csávó úgy fejbe vert, hogy hirtelen azt hittem, üveget törtek össze rajta.)

A Pinion még ment is, viszont - ahogy sejtettem amúgy - a Mr. Self Destruct-tal kezdtek aznap. Ami NAGYON durva dolog ott középen. Egy ideig még bírtam a minden irányból jövő hatalmas nyomást, meg az ugrálást, de már ekkor folyamatosan azzal küszködtem, hogy nehogy elsodorjanak, vagy összenyomjanak. Igaz, hogy a dalhoz teljes mértékig illik ez a fajta "élménydózis"- ilyen szempontból jó is visszagondolni rá, de ott és akkor azért komolyan kezdtem aggódni, hogy meddig fogom én ezt bírni.

A Piggy szerencsére annyira nem durvulós, de ez alatt is folyamatosan mozgott a tömeg, de olyan szinten, amit még sosem tapasztaltam - egy emberként hullámzott, miközben mindenki ordította a szöveget. Trentből közben nem sokat láttam, de itt sokkal jobban érezni lehetett a jelenlétét, mint pár méterrel arrébb. Bár ebben biztos az is benne van, hogy az a fajta "figyelem" is nagyon súlyosan jelen volt, ami a közönség részéről felé irányult. Szóval tény, hogy Trent elsősorban csak a közvetlen előtte állókkal tud/akar (?) kommunikálni.


Azt hiszem, a Heresy alatt kezdtem kifelé támolyogni a mosh pitből, a kijutás még jobban kifárasztott, aztán valahol megint Aaron előtt kötöttem ki, ahol már levegőt is kaptam, úgyhogy már csak a vízhiánytól szenvedtem.

A March of the Pigs-t tehát már innen néztem, de kijutva az életveszélyből legalább láttam is valamit a színpadból. Amúgy tiszta jó, amikor Trent hagyja a közönséget énekelni, ez az utolsó 2 koncerten többször is előfordult, sokkal jobban szeretem az ilyesmit, mint az ütemre tapsolást - ha kell, ha nem.

A Closerről csak annyit mondanék, hogy a The Only Time breakdown egyszerűen fantasztikus benne, nekem ez az a rész, amiért érdemes újra és újra hallani. A The Becoming megintcsak meglepetés volt, próbáltam belőle videózni, úgyhogy nem is tudtam közben teljes mértékben a dalra figyelni. :D Ja, de egyébként ebben viszont - kivételesen - tetszik a tapsolás.

Last: mostanában rájöttem, hogy a kedvenc részem benne a vége felé, amikor Trent azt ordibálja, hogy "I wish I could put the blame on you", eddig nem tudom, ezt hogyhogy nem fedeztem fel benne.

A Help Me I Am In Hell alatt is sajátos fényjáték van, Aaront folyamatosan kézi lámpával világítja meg egy road (gondolom az). Az Eraser meg mindig lenyűgöz, látványban tényleg ez a legkomolyabb ezen a turnén (is).

És végre hallhattuk a várva várt Reptile-t, ami igaz, hogy hatalmas kedvencem, de még jó lenne párszor hallani, mert ezúttal mégsem kerültem eléggé a hatása alá. Hát igen, voltak olyan dalok, amiket talán túlságosan is vártam.

A La Mer ismét úgy zajlott, mint legutóbb, vagyis Trent és Aaron kettesben adták elő, viszont most egyértelmű volt, hogy Aaron ismét hibázhatott, legalábbis Trent arcát figyeltem végig, és mikor Aaron úgy tűnt, hogy belekeveredett a dallamba (Én meg, -persze- Aaront sasoltam, és egyértelműen volt egy pillanat, amikor leállt a keze. Tétovázott, mielőtt újra fojtatta volna a számot. Korábban csak olyan felvételt láttam/hallottam, ahol rossz hangot fogott le. Tehát, olykor hamisan játssza a La Mer-t!), akkor Trent folyamatosan rázta a fejét, meg láthatóan egyre jobban felment benne a pumpa, és már azt vártam, hogy mikor hagyja ott az egészet a francba, amikor hirtelen csapkodni kezdte a szintit, és ráborította az egészet a dobszerkóra :D [A videóból semmi nem látszik, csak hallatszik...].
És rögtön belekezdtek az Into The Void-ba. Igazából máig nem tudom, hogy ez a szinticsapkodás/borogatás azért volt-e, mert Aaron tényleg bénázott, vagy ez így volt "megtervezve", mert mind a két lehetőséget el tudom képzelni.

A No, You Don't elég brutálisan szól élőben (fasza! Az egyik kedvencem, és nagyon vártam Londonban).

A Survivalism előtt meg Trent megjegyezte, hogy sok ismerős arcot lát (na persze), egyébként mást nem is nagyon mondott egész koncerten.
Aztán Only, Wish (ami azért mindig ütős) és Gave Up, majd valami, ami még nem volt: Dead Souls.

Igazából nem volt rám ez sem a várt hatással (Rám + igen. Ezt is nagyon akartam!). Jó volt, örültem neki, de semmi több.

Viszont volt valamikor egy érdekes jelenet, amikor Trent odament Aaronhoz, és a nyakába borult, mármint nikával mind a ketten úgy láttuk, mintha a nyakába adott volna egy puszit, de nem tudom mit csinált. :)

Aztán Hurt, amit nem nagyon értem, hogy lehet felemelt sörös pohárral énekelni, mintha valami sörfesztiválon lenne az illető. Ja, és sajnos én is tapasztaltam többször is olyat, hogy dumáltak körülöttem egy-egy csendesebb szám alatt. Az ilyen dolgok azért elég lehangolóak, legalábbis nekem (ennél csak a 11-i koncerten a részeg csávó volt idegesítőbb, aki tököm tudja mit akart a csajok fogdozásán kívül).

Aztán volt még persze The Hand That Feeds és Head Like A Hole. Viszont a HLAH végén most Aaron elemében volt: miután szétzúzta a gitárt, ráborította az erősítőt, aztán ráállt, és úgy hintázott egy darabig rajta. Mi meg csak lestük az akciót, elég szórakoztató (szórakoztató? zseniális a pasas!) látvány volt. :)

Természetesen ezen a napon sem szereztünk semmi emléket, legalábbis én nem, mivel nikának már volt egy pengetője. Egyébként nehezteltem is rájuk emiatt, mert nem tudom elképzelni, hogy a setlisteket pl. miért nem osztották ki, és egyébként is, pengetőkből is alig dobáltak ki. Nemhogy összetört gitárt nem osztogattak, de még ilyen apróságokat is alig. Ez csak azért volt rossz, mert erről a koncertről is úgy mentünk haza, mint az elsőről, hogy voltak kiváló, meg emlékezetes pillanatok, de alapjában véve megint inkább a rutin az, amit éreztünk a dalokból. Ami persze nem feltétlen baj, senki sem képes mindig tökéletes(en egyedi) koncertet adni, de mindenesetre ezek után még kíváncsibb voltam, hogy mit hoznak ki az utolsó koncertből.




Setlist:
Pinion
Mr. Self Destruct
Piggy
Heresy
March Of The Pigs
Closer (w/ The Only Time breakdown)
The Becoming
Last
Help Me I Am In Hell
Eraser
Reptile
La Mer / Into The Void
No, You Don't
Survivalism
Only
Wish
Gave Up
Dead Souls
Hurt
The Hand That Feeds
Head Like A Hole