Nine Inch Nails The Hungarian Fansite

Mivel elég messze laktunk Brixtontól, meg a városközponttól, ezért már délután 2-3 felé el kellett (volna) indulnunk otthonról, ha 5 körülre oda akartunk (volna) érni a Brixton Academy-hez. De általában nem nagyon sikerült 2-kor elindulni, mivel aludni meg enni is kellett valamikor. Na meg 7-én még jegyet is kellett vennünk, mivel a 7. és 8.-i koncertekre még jegyünk sem volt. Egy sráccal már meg volt beszélve, hogy hol találkozunk vele, hogy megvegyük a jegyeit, mert ő úgy döntött, hogy inkább a Placebo koncertre megy, így tehát először át kellett metróznunk a városon a jegyekért. Kicsit el is húzódott a jegyvásárlás, de végül csak sikerült lebonyolítani az üzletet, és mehettünk egyenesen az Academy-hez. Aznap olyan fél 6-6 körül érhettünk oda a helyszínre.

Amúgy az út (a szállásunktól az Academy-hez) úgy nézett ki, hogy busszal Richmondig (kb. 20 perc), onnan metróval a Victoriáig (kb. 40 perc), onnan egy másik metróval Brixtonig (kb. 15 perc).

És hogy miért kellett volna 5-re ott lennünk, amikor kapunyitás is csak 7-kor van? Hát azért, mert ELVILEG a Spiral-tagsággal jár valami olyasmi is, hogy HA a zenekar (=Trent) úgy gondolja, akkor a fanclub tagok bemehetnek 5 körül megnézni a soundchecket, majd ezt követően találkozhatnak velük, válthatnak pár szót, aláírathatnak valamit, vagyis részt vehetnek egy Meet&Greet-en.
Ez a dolog ezen a turnén úgy módosult pár alkalommal, hogy nem M&G az, amire invitálják a klubtagokat (mert Trent szerint azok "unalmasak"), hanem egy pizzázásra, valamint Year Zero hallgatásra.
De mindez teljesen bizonytalan, és mindaddig nem derül ki, hogy lesz-e valami, és ha igen, akkor mi, amíg 3-5 óra nem lesz. Így aztán lehet, hogy valaki már 3-tól ott szobrozott a Spiral bejáratnál, bár a többség gondolom 5 körül ment oda.

Ja igen, merthogy van külön Spiral bejárat is, mert ha esetleg nincs soundcheck, akkor is előbb engedik be a klubtagokat a helyszínre. Hogy mennyivel előbb, az viszont engem eléggé meglepett.

Szóval 6 körül megérkeztünk, de először még Brixtonról pár szót: hát igen, aki még nem járt ott, vagy nem járt hasonló környéken, annak elég nehéz leírni a látványt, ami fogadott, amikor leszálltunk a metróról. Hirtelen mintha egy másik országban, sőt, másik földrészen lettünk volna, mert szinte csak feketék mindenhol. Szerintem az emberek 80%-a fekete arrafele. Elég furcsa volt ilyen hirtelen - fehérként - kisebbségbe kerülni. Mintha hirtelen Harlemben lettünk volna, komolyan. Nem volt rossz érzés, csak furcsa, meg kicsit ijesztő. De biztosan ezt is meg lehet szokni, habár igyekeztünk nem sok időt eltölteni a környéken, mert azért pl. eltévedni nem nagyon szerettünk volna.

Egyébként most olvastam a Wikipédián, hogy Brixtonban születtett David Bowie, és pl. Skin (Skunk Anansie) is itt nőtt fel. De visszatérve az útra: már a metrón rákérdezett egy srác, hogy az Academy-hez megyünk-e, majd elhadarta, hogy merre van, ennek köszönhetően pont a másik irányba indultunk el a metrótól, szóval kóboroltunk egy picit, de miután Gyuri telefonon útbaigazított minket, megtaláltuk az Academyt, ahol ekkor már elég hosszú sor állt, sőt, kettő is, az épület 2 oldalán.

Mivel a Spiral tábla előtt is igen hosszú volt a sor, nem értettem, hogy akik ott állnak, azok mind Spiral-tagok-e, vagy sem, így aztán megkérdeztem egy - mellesleg nagyon kedves - (fekete) biztonsági embert, aki odavitt egy ablakhoz, ahol - mint kiderült - a Spiralon rendelt jegyeket lehetett átvenni. Ott viszont a csaj nem tudta, hogy mit akarunk, mert nekünk már volt jegyünk, de aztán csak kiderült, hogy mégis csak a hosszú sor az, ahol a Spiral-tagok állnak, így hát nekünk is oda kellett beállni. Eddig oké, csakhogy amikor odamentünk, odajött egy szőke biztonsági csaj, és kérte a jegyünket, merthogy oda csak Spiral-jegyes emberek állhatnak. És nem akarta megérteni, hogy klubtag vagyok, viszont nem olyan jegyünk van, hanem sima, de ő ragaszkodott hozzá, hogy neki Spiral-jegy kell. Szerintem nem világosították fel róla, hogy mindegy milyen jegyem van, a lényeg, hogy tag vagyok-e vagy sem, mivel a Spiral-bejáratot bármilyen jeggyel lehet használni. De mindezt elég bunkó stílusban közölte a csaj, szóval nehezen értettük meg egymást, de aztán ránk hagyta a dolgot. (Még jó.) De szerencsére ez volt az egyetlen negatív tapasztalatom az egy hét alatt a londoniak segítőkészsége kapcsán.

Aztán csak vártunk, vártunk és vártunk. Naivan azt gondoltam, hogy a klubtagsággal járó "korábbi belépés" ténylegesen korábbi belépést jelent majd, tehát olyan fél-egy órával korábbi belépésre számítottam. De nem, mind a 4 nap kb. 10 perccel előbb engedtek be minket a tömeg előtt. Pontosabban szerintem ahogy bement közülünk mindenki, utána rögtön jöhettek a többiek is.

Egyébként fél 7 körül általában megjelent Brandi (a Spiraltól), végigment a soron, megkérdezte, hogy mindenki klubtag-e, és ennyi. Meg mondogatta, hogy "hamarosan" bemehetünk.vagyis 7 előtt 10 perccel kb. Na mindegy, végül is ez is jelent némi előnyt, de ez kicsit csalódás volt azért.

Aztán belépéskor először lecsekkolták a jegyen a vonalkódot, majd pedig némi motozás következett, de szerencsésen be tudtam vinni mind a 4 napon a zsebemben a fényképezőt, hehe. Állítólag voltak, akiknek elvették, és koncert után állhattak sorba, hogy visszakapják (majd szívrohamot kaptam, ahogy a nénike kitapintotta a farmerem zsebében a gépet - tudtam én, hogy túl szűk ehhez a gatyám-. Rögtön felmarkolta a kabátomat, mert azt hitte, hogy abban érzett valamit :P. Szerencsére, némi tépelődés után, hogy melyik oldali kabátzseb lenne a jobb, zseniális módon ugyanarra az oldalra tettem egy tábla csokit. Így, amikor alulról megmarkolta a kabátomat, a csoki félig kicsúszott a zsebemből. Én köpni/nyelni nem tudtam, de "sweetness" - mondta, és már lökött is befelé. Biztos, ami biztos alapon azért a következő koncertnaptól kezdve elsődleges nemi jellegként hurcolásztam be a gépet).

Bent összefutottunk Gyurival, aztán siettünk is a ruhatárba (2 font fejenként, basszus!!!), meg wc-re (utólag kiderült, hogy aznap egy csomó Survivalism videós pendrive-ot találtak a wc-kben, hát én egyet sem láttam, bár nem is nagyon keresgettem), aztán meg be a terembe, és ekkorra már pont meg is telt az első sor, és ez így volt minden nap. Vagyis maximum csak agresszív módon előre nyomulva állhattunk volna az első sorban, hiába siettünk ahogy csak tudtunk. Nem mintha a 2-4. sorban nem lett volna megfelelő, de még sosem álltam első sorban, azért egyszer kipróbáltam volna.

Amúgy az Academy úgy néz ki, mint egy színház, legalábbis arra emlékeztetett, mert az ülő része eléggé magasan van (az álló rész felett nyúlik be), meg a színpad felett is mintha olyasmi díszletek/domborművek lettek volna. Szóval nagyon magas belülről, úgyhogy nem tudom, az ülő részről mit lehet látni a színpadból, valahogyan az egészet felülről, gondolom. Mi tehát első nap kb. a 3-4. sorban álltunk, mégpedig az Aaron felőli oldalon, szóval elég jól láttuk a színpadot, de mint kiderült, nehéz olyan helyen állni, ahonnan tényleg mindenkit jól látunk.

Kb. 1 órát vártunk, mikor feljött a színpadra a Ladytron egyébként mindig pontosan kezdtek, sőt, volt, hogy már 7:50-kor. Amúgy a Ladytron előtt is mentek pre-show zenék, bár nem nagyon ismertem semmit, egyedül a Goldfrappra emlékszem.

És hogy milyen a Ladytron? Szerintem jó. Először furcsa volt, nem olyan zene, amit rögtön meg lehet szeretni/érteni. Szerintem sokat kell hallani, mire ráérez az ember. Nem nagyon hallgattam őket albumon, mert úgy voltam vele, hogy úgyis látom eleget őket élőben, és azóta rájöttem, hogy élőben sokkal de sokkal jobban bejön a zenéjük. És már szinte várom a következő koncertjüket, mert hiányzik, és az album nem adja vissza ugyanazt.

Persze, ez minden zenekarnál így van, hogy mások élőben, de a Ladytronnál szerintem sokkal feltűnőbb a különbség. Nem abban, hogy jobb vagy rosszabb, hanem egyszerűen a zene sokkal brutálisabb, sokkal intenzívebb, sokkal keményebben (rockosabban?) szól, pedig egy alapvetően elektronikus zenétől ezt tényleg nem vártam.

Igaz, hogy kb. csak a 3. koncert után jöttem rá, hogy igazából nekem TETSZIK a Ladytron, de legalább rájöttem. :) A színpadképük egyszerű volt, de azért elég sokat kihoztak belőle - a füsttel, a fényekkel, a "jelmezzel", meg volt egy kisebb kivetítő is mögöttük, amin - mint itthon rádöbbentem - Dario Argento mester Suspiria c. horrorklasszikusából mentek jelenetek.

Szóval érdekes atmoszférája volt a koncerteknek, de önmagában a zenének is. Monoton, de mégsem unalmas; tényleg (művész)filmszerű az egész benyomás: fekete hajú, fekete selyemruhába és csizmába öltözött csajok, mindegyik sajátos mozgással, többnyire kifejezéstelen arccal, na meg pár szintén tiszta feketébe öltözött srác, nyomatják a világvégi diszkót. "Destroy everything you touch today Destroy me this way".

Tudom, hogy ez Trent célja volt, hogy ez a turné olyan lesz, mint a világvégén tartott hatalmas buli, és ez tényleg eszembe is jutott a Ladytron kapcsán. Hideg és távolságtartó az egész, ugyanakkor mégsem idegen teljesen, mégis leköti a figyelmet, még akkor is, ha ugyanazt a setlistet hallottuk minden nap - bár ebben nem vagyok biztos, de ezek a dalok biztosan többször is elhangzottak:

He Took Her To A Movie
True Mathematics
Seventeen
High Rise
Destroy Everything You Touch
International Dateline
Soft Power
Sugar (ez nem biztos. 11-én nem volt, de 1. és/vagy 2. nap játszották.)
Fighting In Built Up Areas

Egyébként a szövegeik is jók, sőt, kifejezetten tetszik, hogy több dalukban is bolgárul énekelnek (Mira bolgár származású). Helen hangja meg kifejezetten szép. Az egyetlen dolog, ami lehetett volna jobb is: a közönség reakciója. Többnyire mindenki csak állt és nézett, alig volt valami mozgás, és többektől olvastam, hogy nem tetszett nekik a Ladytron. Szerintem, nem kellene egyből lehúzni őket, ha nem jött be elsőre. És főleg nem kéne bekiabálni a koncert közben, hogy "Seventeen!!!".


A Ladytron egyébként nem sokat játszott, szerintem 40 perc körül lehetett, aztán gyorsan átszerelés, hangszerek ki, NIN roadok és hangszerek be, behangolás, stb. A legviccesebb az volt, hogy a Trentre világító fényeket, meg talán a mikrofonokat is egy TR magasságú "bábuval" állították be, még szemet meg szájat is rajzoltak neki. :D

Egyébként Trent (és a színpad) elé letettek vagy 4-5 mikrofont, meg kiragasztották a setlisteket, kitették a vizes palackokat, aztán kezdődött a hangolás, meg a füstgépek beindítása - jó korán, hogy az egész színpad füstben ússzon a koncert kezdetére. Egyébként a színpadkép különlegessége csak a fentről lelógó lámpák voltak - minden tag fölött egy.

A NIN előtt még olyan zenék szóltak (amiket ismerek), hogy Autolux (Turnstile Blues), aztán volt még The Cure, meg talán TV On The Radio meg volt valami furcsán "ismerős" is - ami bizony egy Survivalism remix volt. Lassabb, mint az eredeti, és talán nem is Trent énekel benne.

Egyébként semmi Year Zero-ARG-s hangfájl, amik voltak eddig, pl. az opalos mp3, vagy ilyesmi. Az ARG-vel kapcsolatban semmit nem fedeztem fel egyik koncerten sem. Illetve, amikor kint álltunk (és fagyoskodtunk) a sorban, egy srác mögöttünk viccelt ezzel, hogy biztos azért nem engednek be minket, mert előbb meg kell találni egy rejtett weboldalt, hogy bemehessünk. :D Szóval ennyi volt részemről az ARG-s része a 4 koncertnek. Illetve még láttam láttam AIR-s logókat: egy srác pólóján a ruhatár előtt, meg Rob Sheridan hátán is ott volt a logó. De Robról később.

Visszatérve a koncertre: Nagyban nézzük a munkásokat, ahogy pakolgatnak, rendezgetnek, még teljesen világos a színpad, egyszer csak középről ujjongást hallok, és hirtelen rám tör a felismerés, mintha zenét is hallanék: már megy a Somewhat Damaged. Igen, fel sem eszméltem hirtelen, hogy ez már a koncert. És már nem is tudom, hogy mikor lett sötét, de Trentet még mintha láttam volna világosban, viszont utána már Aaron szerintem sötétben jött ki a színpadra. Mert a következő kép, ami megmaradt bennem az volt, hogy Aaron milyen lendülettel jelent meg a színpadon, mint akit kizavartak hátulról. :) Amúgy a Somewhat Damaged nagyon gyorsan véget ért, még fel sem fogtam, hogy mi történik, és már jött is a Last.

Ezek az első számok valahogy úgy teltek, hogy megpróbáltam elhinni, hogy élőben előttem van Trent és Aaron (mivel kb. csak őket láttam jól), és felmértem, hogy olyanok-e vagy sem, mint hittem. És azt hiszem olyanok voltak, tehát nem volt semmi különösebben meglepő rajtuk, amiket sokaktól hallottam már, hogy pl. "uhh, ilyen alacsony/öreg/stb. élőben??" szóval semmi ilyesmi. Az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy Trent szinte kizárólag középre fordulva énekelt, tehát se jobbra, se balra nem nagyon nézett, nem járkált el középről, de szerencsére ez inkább csak erre a koncertre volt igaz, a többin azért jobban bejárta a színpadot.

A másik dolog, amit eddig nem figyeltem meg, hogy mennyit köpködnek a színpadon - mármint Trent és Aaron. Trent eleinte csak akkor fordult felénk, amikor köpött egyet, úgyhogy vicces volt. :D Aaron meg főleg hátrafelé, meg oldalra köpködött - de tényleg rengetegszer - , egyébként lehet, hogy a füst miatt is, meg egyszer felfelé (!) is köpött egyet, az is vicces volt. :D

A Last után a Heresy jött, szóval jól belecsaptak a dolgok közepébe, ennek ellenére nem volt nagy durvulás körülöttünk, szóval életben lehetett maradni, amin kicsit csodálkoztam is, mert sokkal rosszabbra számítottam (igaz, később megkaptam azt is).
Trent mondott egy "thank you"-t és jött a March of the Pigs.


A MOTP vége felé Aaron már a kezeken szörfözik, a beugrást csak félig láttam, azt hiszem, ez is olyan gyorsan történt, hogy megint csak az ujjongás volt az, amire felfigyeltem. És pár pillanat alatt ki is szedték a biztonságiak.

Kb. itt kezdtem felfogni, hogy elkezdődött a koncert vagymi. :D De igazából még ekkor sem éreztem, amiért mentem. Nem tudtam teljesen bevonódni a történésekbe. De ez nálam mindig így szokott lenni, szóval kell egy kis idő, mire tényleg élvezem a koncertet, és nem csak azt hiszem, hogy élvezem.

A Piggy alatt Trent szokásához híven lement a közönséghez - persze csakis középre, és semmit nem lehetett látni az egészből onnan, ahol én álltam. Amikor visszament a színpadra, akkor viszont tökjó volt a befejező rész.

A Ruiner meg azért volt nagyon jó, mert Aaron előttünk nyomta a szólót Hát igen, legalább Aaront tényleg jól láttuk, bár az nem látszott rajta, hogy élvezi-e a koncertet vagy sem, és őszintén szólva Trenten sem látszott. De ekkor még vártam, hogy történik itt még valami, mármint bennem történik valami, amire azt mondom, hogy "igen, ezért jöttem". Mert a jól ismert dalok, a jól ismert előadásmód, a jól ismert "spontán" mikrofon és gitárhajigálások egy idő után nem hatnak (rám) ugyanúgy. Amikor már szinte minden megmozdulás sokkal inkább megtervezettnek tűnik, mint spontánnak, akkor felmerül bennem néhány kérdés. Nem feltétlen az, hogy nekem megérte-e, hanem az, hogy nekik mi van a fejükben. Mert hiába szeretem amit csinálnak, ha ők nem szeretik, csak rutinból lenyomják.

Szóval sokáig nem történt bennem semmi rendkívüli, egyébként olyan számok következtek, mint a Closer, a Burn, és a Gave Up. Egyszer Trent a gitárral verte ki a mikrofont a tartóból, ami jól elrepült, na, olyat pl. még nem láttam tőle, de tényleg alig volt ilyesmi, amit még nem láttam, és meglepett volna. Persze a zene is elég lehet elvileg, de nekem kell az a plusz, amitől Nine Inch Nails a Nine Inch Nails. Az igazi, izgalmas káosz, és nem a minden részletében előre megtervezett, jól bevált káosz. És az előbbit szinte csak Aaron idézte meg a folyamatos rohangálásával, nála még érezhető volt némi igazi spontaneitás.

A Help Me I Am In Hell viszont kifejezetten tetszett, azt hiszem, kitisztult az agyam alatta, és innentől kezdve kezdtem élvezni a koncertet. Az Eraser nekem látványban is, hangban is a koncert csúcspontja volt. Ahogy kezdődik, Aaron gitározásával, tényleg fantasztikus. És végig, minden részlete tökéletes volt. A négy koncert közül ezen tetszett a legjobban - lehet, hogy azért is, mert most hallottam először, de lehet, hogy tényleg volt benne valami plusz, valahogy minden együtt volt pár percig.

A Wish meg azért volt jó, mert végre hallottam élőben is, hogy fist fuck. :D És ezután végre jött valami olyasmi is, amiben csak reménykedtem, hogy hallani fogom: The Big Come Down!!! Zseniális, imádom, úgyhogy ha hallattok sikongatásokat a koncertfelvételen, akkor nagy valószínűséggel az én sikításom is benne van. :)

Utána Trent megköszönte a tapsot, meg bocsánatot kért, amiért el kellett halasztani pár napja egy koncertet, de a torka miatt kénytelen volt. Mondta, hogy még most is küszködik vele, de próbálkozik, és még viccelődött is rajta, hogy ilyen rekedt a hangja. Egyébként tényleg nagyon lehetett hallani a hangján, hogy nincs minden rendben, szóval nem csak hülyítette a népet.

A Survivalism következett, amit egyre jobban szeretek élőben, bár nekem az albumverzióban (=mp3) is nagyon tetszik, sőt, igazából többet is kihozhatnának belőle élőben. :P Az Only-ból csak annyira emlékszem, hogy nagyobb lett a mozgás alatta, a Suck-ból meg annyira, hogy végig énekeltem a szöveget.

A The Day The World Went Away-re nem számítottam, ennek ellenére nem volt rám olyan hatással, mint szokott lenni. Ez is inkább rutinnak tűnt, de az is lehet, hogy csak nekem volt ilyen érzésem. Egyébként meg nem értem miért kell állandóan tapsolni, úgy értem, ütemre, de állandóan, pl. a HMIAIH alatt, vagy szinte bármi alatt, amikor csak lehet. Ez engem zavar, és szerintem emiatt nem is tudtam élvezni sok dalt. (Mert szerintem nem minden számhoz illik ez az ütemes tapsolás.mióta szokás ez NIN koncerten egyáltalán?? Mert jópárat láttam már, de ennyi tapsolást sosem hallottam, mint amennyit élőben tapasztaltam.)

Az egyetlen szám, aminél nem zavart még a tapsolás sem, az a Hurt volt. Ez kifejezetten meglepett. Pedig pont azt vártam, hogy a Hurt már nem tud meglepni/meghatni, és inkább a TDTWWA fog, vagy valami más, és mégis. Trent szinte teljesen berekedt, úgyhogy érdekes hangja volt, és valahogy megint úgy adta elő, hogy elhittem neki. Pedig TÉNYLEG azt hittem, hogy egy ilyen - többnyire rutinból lenyomott koncert után - a Hurt sem fog semmi különöset nyújtani, de mégis kihozott belőle valamit. Bravo.

A The Hand That Feeds alatt már arra gondoltam, hogy úristen, mindjárt vége a koncertnek, és tényleg - nagyon rövidek a koncertek. Már jött is a Head Like A Hole aminek persze örülni kéne, de mivel ez az utolsó szám, így annyira nem örültem. Szokásos gitárnyúzás a végén, bár nem emlékszem semmi különleges rendetlenkedésre erről a koncertről, igazából szerintem eléggé visszafogták magukat, semmi komolyabb törés-zúzás nem volt, se vízfröcskölés, csak 2 vizet láttam, hogy kidobtak a közönségnek - pontosabban egyet Aaron jó messzire rúgott be - egyébként semmi más. Úgyhogy tényleg úgy jöttünk el utána, hogy "oké, oké, nem volt rossz, de ennek jobbnak kéne lennie, nem?"

Ha még esetleg tudtam volna pengetőt, vagy valami más emléket szerezni, akkor jobban éreztem volna magam, de nem sikerült. Pedig a színpadi munkások dobáltak le koncert után pengetőket, meg dobverőket, az egyik pengető mellém is esett, de egy csaj gyorsabb volt nálam, összeveszni meg nem akartam rajta. Nika szerzett egy pengetőt, én meg irigykedhettem.

Setlistet meg esélyünk sem volt kérni, mert a biztonságiak pár perc után kizavarták a népet a helyszínről, amit nem is nagyon értettem. Én ahhoz szoktam (igaz, fesztiválokon), hogy egy ideig még lehet keresgélni/kéregetni a színpad előtt, nem értem, miért volt olyan sürgős kizavarni minket. Pedig még valami mikrofont (?) is szétszedett az egyik munkás, és kidobálta a darabjait - bár nem tudjuk mi lehetett az igazából. Szóval kicsit csalódottan kellett hazamennünk, én tényleg arra számítottam, hogy

1. el leszek ájulva a koncerttől, és
2. szerzek legalább egy pengetőt.

De egyik sem jött össze. Még szerencse, hogy előttünk volt még 3 londoni koncert.

A hazajutás egyébként úgy történt, hogy először is sorban állhattunk a wc-nél (vagy aki még venni akart valamit, az a merchandise pultnál), utána a ruhatár előtt, utána az épület előtt a rengeteg szórólapost meg (NIN)-póló árust kellett kerülgetni, akik minden egyes koncert után ott várták a népet, reménykedve, hogy majd mindenki (nem túl hivatalos) NIN-pólót vesz magának a koncert után. Aztán várhattunk jópár percet az éjszakai buszra, ezen a bizalomgerjesztőnek nem mondható környéken, de szerencsére nem volt egyszer sem probléma, bár első este hazafelé elég kalandos utunk volt, nem találtuk meg egyből az éjszakai buszmegállókat, így aztán elég félelmetes környékeken tévelyegtünk, de aztán csak hazajutottunk (mondjuk, pont más környéken "tévedtünk el", amikor egy feka csávó üvöltözött és egy pici fehér csajt vagdalt egy kirakathoz. Mi szinte oda sem mertünk nézni, de mire kb. 10 perc múlva vissza értünk, már bilincselték a srácot).

Setlist:
Somewhat Damaged
Last
Heresy
March Of The Pigs
Piggy
Ruiner
Closer (w/ The Only Time breakdown)
Burn
Gave Up
Help Me I Am In Hell
Eraser
Wish
The Big Come Down
Survivalism
Only
Suck
The Day The World Went Away
Hurt
The Hand That Feeds
Head Like A Hole